A L'Oréaltól a jezsuitákig

A világcég igazgatói széke kevés volt, Kiss Ulrich ma az egyház marketingjén dolgozik

Romhányi Tamás, 2007. szeptember 27.
Egyszerû, kockás ingben könyököl a képernyõ közepén, semmi ünnepélyes külsõség, semmi pátosz. Fényképe alatt azokat a válaszokat találjuk, amelyeket a katolikus egyház ad mindennapi életünk aprócska kérdéseire - ezúttal Kiss Ulrich jezsuita szerzetes megfogalmazásában.
A mondanivaló egyszerû és közérthetõ, ami nem csoda, ha tudjuk: e szövegek szerzõje a L'Oréal párizsi központjában volt marketingigazgató. A topmenedzserként elérhetõ sikerek azonban nem nyugtatták meg lelkiismeretét, hogy nem a számára kijelölt utat járja. Küldetésének húsz éven át vonakodott eleget tenni, eközben - az õ szavait kölcsönözve - kapott néhány figyelmeztetõ SMS-t az Úrtól. Végül ötvenévesen szentelték pappá. Most a hatvanharmadik évében jár, és számos elfoglaltsága mellett kommunikációt tanít az egyetemen, kollégiumot vezet, és a katolikus püspöki kar mellett mûködõ médiabizottságban is tevékenykedik. Nem mellékesen "Ulrich blog" címen nyilvános naplót vezet az interneten.
"Krisztus visszavonta, hogy ismerõsnek jelölt, kattints ide, ha meg akarod tekinteni Krisztus adatlapját" - kezdi sokak által olvasott blogjának egyik bejegyzését. A következõ bekezdésekben az iwiw ismerõskeresõ portálon egy Krisztus néven bejelentkezõ felhasználóval folytatott üzenetváltásának története olvasható. Kiss Ulrich vette a fáradságot, hogy ugyanabban a stílusban válaszoljon, és megjegyzéseivel ellátva sorra vette a bemutatkozáskor kitöltendõ adatlap kérdéseit. Ki lehet Krisztus barátja? És rokona? Milyen nyelvet beszél, mit csinál a munkahelyén, és mivel tölti a szabadidejét? Az üzenetváltás végén a felhasználó jobbnak látta töröltetni magát a rendszerbõl. A szerzetes ennyi kommentárt fûzött a történtekhez: "az illetõ rájött, hogy olyan játékba kezdett, amelynek nem ismeri a szabályait". Blogjának más fejezeteiben filmekrõl ír. "Rávettem magam, hogy az egyik multiplex minden filmjét megnézzem. Ezek után senki ne mesélje nekem: a piac gondoskodik a változatosságról."
- A mi életünk itt és most zajlik. Ha a hitrõl és a humanizmusról vallott nézeteinket át akarjuk adni, olyan közeget kell találnunk, amelyik képes közvetíteni. Beszélhetünk ugyan negyedik századi filozófusok munkáiról, de hány ember érdeklõdését sikerül ezzel felkeltenünk? Ha a legtöbben Harry Pottert néznek és Dan Brownt olvasnak, nekünk is ezekrõl kell szólnunk. Ezekrõl is.
Az a fajta sajátos egyházi marketing, amit blogjában is terjeszt, sokakhoz szól. Amikor egy évvel ezelõtt a Szent Ignác Jezsuita Kollégium rektorává is kinevezték, napi rendszerességgel vezetett naplójára kevesebb ideje maradt, többen azzal keresték, csak nem történt valami baj, hogy nem ír? Személyes találkozónk rövidre szabott idejében számos kérdés vetõdne fel, de mégis valahogy a magyar fülnek furcsán csengõ keresztnevére kérdezünk rá: miért Ulrich? A válasz egyszerû: ezt a nevet egy német anya adta gyermekének.
- Apám diplomataként dolgozott Berlinben, német nõt vett feleségül - mondja. - Ötéves voltam, amikor Budapestre jöttünk, az iskolában tanultam meg magyarul. Tizenegy évesen, az ötvenhatos események hatására döntöttem úgy, hogy inkább vallom magyarnak magam, mint németnek. Választásom mellett kitartottam, jezsuitaként sem a német, hanem a magyar rendtartományba kértem felvételemet. Pedig életem nagy részét Németországban és Franciaországban töltöttem. A hatvanas években a nagyszüleimhez disszidáltunk, a gimnáziumot már egy bajor községben, Burg Kastlban fejeztem be. Belga állami ösztöndíjjal közgazdásznak tanultam, majd menedzserképzõ iskolát végeztem. Innen egyenes út nyílt valamelyik multinacionális vállalat vezérkarához, én a L'Oréalhoz jelentkeztem.
A cégnél alapelv volt, hogy addig senki nem ülhet be a párizsi irodába, amíg valamelyik leányvállalatnál be nem bizonyítja, hogy a gyakorlatban is ért az eladáshoz. Kiss Ulrich elsõ feladata a német piacon új termékként megjelenõ ajakrúzs bevezetése volt. Tétova ötletére, hogy piackutatást kellene végezni, a fõnöke vigyorogva közölte, hogy arra már nem maradt idõ. Meg kellett határoznia, melyik üzletbe milyen fajtából hány darabot szállítsanak ki, és milyen normák szerint értékeljék az eladók teljesítményét. A szépségiparhoz (akkor még) semmit nem értett, de úgy vélte, különös tehetsége van az emberek kikérdezéséhez. A legtöbbet egy idõs kozmetikusnõ véleményére adott, igaz, róla utóbb kiderült, hogy színvak, de a közremûködésével összeállított termékcsalád így is sikeres kollekciónak bizonyult. Kiss Ulrich pedig rövid idõ után a párizsi központ marketingigazgatói székében ült, de menedzserként dolgozott olyan cégeknél is, mint a Cartier és a Loris Azzaro.
Küldetését, mint mondja, az egyetem befejezése elõtt kapta, 1968-ban negyvenezer diáktársával egyhetes zarándokútra indult a chartres-i katedrálishoz, ahol egy idõben több mint száz pap tartott szentmisét. Akkor érezte elõször, hogy az õ helye nem a hallgatóság soraiban van. Az oda vezetõ lépésre azonban csak húsz évvel késõbb szánta rá magát.
- Huszonéves fiatalemberként azt kérdeztem magamtól, biztos, hogy ennyi tanulás után újra be kell ülnöm a padba és mindent elölrõl kezdeni? Akkor nemmel válaszoltam. Az üzleti világban gyorsan és magasra emelkedtem, de közben a gondviselés néha emlékeztetett a követendõ útra. Amikor saját vállalkozást nyitottam, baloldali fordulat történt a francia politikában, a bankomat államosították, ott maradtam hitel és árukészlet nélkül, tönkremenve. Egy alkalommal a fõnököm Párizsból Bonnba rendelt, de az országot megbénító általános sztrájk miatt csak autóval tudtam elindulni. A fáradtságtól elaludtam a volánnál, az autó rommá tört, én épségben szálltam ki a roncsból. Akkor azt kérdeztem magamtól: biztosan az életem célja, hogy évi 43 százalékkal növeljem egy nagyvállalat eladásait?
Magyarországon még szocializmus volt, amikor Kiss Ulrich felvételét kérte a jezsuita rendbe. Novícius éveit ezért Torontóban töltötte.
Filozófiát Leuvenben, teológiát, kommunikációt Rómában tanult. A Vatikáni Rádióban "Miért ne?" címmel fiataloknak szóló mûsora volt, melyben minden alkalommal egy sajtóhírt kommentált az egyház szemszögébõl. Tömörségre, hatékony kommunikációra törekedett, amit saját szavaival így fogalmazott meg: "hét percem volt rá, hogy elmondjam, amit akarok, a nyolcadik perc már az ördögé lett volna".
Tizenkét éve Budapesten szentelték pappá. Internetes blogját egy tanítványával folytatott beszélgetés nyomán, két éve indította.
Mert az interneten milliók keresik a válaszokat kérdéseikre.
---
A Népszabadság Online nem ellenõrzi a feladó kilétét. Ezt az elektronikus levelet egy ismerõse küldte Önnek, nem a Népszabadság Rt. munkatársa vagy a Népszabadság valamelyik partnere. Ha észrevétele van, azt kérjük jelezze az online@nepszabadsag.hu címen.
Forrás: Népszabadság Online